Kérve kérni a felejtés áldását. Keservesen sírni valamiért, ami nem jön többé vissza. Betegesen kötődni valakihez, aki észre sem veszi. Eltörött üveg kalitkát ragasztgatni. Könnyes szemmel a hideg szélben sétálni. Hajnalban egyedül forgolódni az ágyban. Félve a telefonra pillantani, majd egy "gondoltam" sóhajjal felnézni. Várni az üzenetet, a felejtést, a régi szép időket. Gyengéknek való mindez!
Az erős nő emlékszik, akkor is ha fáj, mert jól tudja, hogy akkor tanult és túl élt valamit. Nem várni a régit, hiszen az már elmúlt. De mi magunk is felemelhetjük a telefont és újra kezdhetjük! Valóban nem lesz a régi, de új és más módon szép még lehet. Tehetünk mi magunk a megváltásért, hogy mosolyogva tűrjük a hideg szelet, és édesdeden álmodjunk a saját ágyunkba tudva, hogy senki nem foglalja el a helyünk.
Lehet, sőt kell is ragaszkodni valakihez. Mégis hogyan tudná, hogy fontos vagyok, ha nem tudja milyen nélkülem? Mikor mindenki feladná, de úgy érzem még nem lehet, akkor ragadom meg a kezét és nem engedem többé el sohasem!
Hozzád szólok, Kedvesem!
Szemembe nézve mindent láthatsz, felesleges rimánkodó szavakat keresgélnem. Kezedbe helyezem mindenem. Mindent kínálok oly módon, hogy ne veszítsem el semmim sem.
Annyira megsemmisítő érzés szemedbe nézve látni a világot, úgy érzem magam, mint egy áldozat, ha arra gondolok, te nem ezt látod az én szememben.
Annyi fejezet közös életünk könyvében. Hogyan tépkedjem ki őket? Mindig csak az új lap, de az előző befejezetlen marad. Mindig újra kezdjük, de valahogy az összes alkalommal ide jutunk, elakadunk valahol út közben és nem tudom, hogy te vagy én, esetleg együtt rontjuk el. Igazából sokszor gondolkozom rajta, hogy talán ez azért van mert réges-régen be kellett volna fejeznünk a könyvünket. Megírni egy utolsó, sírós, bosszantó fejezetet, becsukni és feltenni a polcra, soha újra nem olvasni. Lehet ezt kéne. Csak túl makacsul ragaszkodunk egymáshoz. Túlságosan beleszerettünk az írásba, vagy talán egymás társaságába. De az is lehet, hogy egyszerűen csak egymásba. Igen. Én ebbe a háromba mindbe. Te rájöttél már melyikbe szerettél bele? Rájöttél már, miért nem tudod ezt a könyvet befejezni?
Nem mondok le rólad. Nem szokásom lemondani dolgokról, amik fontosak számomra, felvidítanak és ösztönöznek. Jobb emberré teszel már csak azzal, hogy szerethetek valakit minden féle-fajta
körítés és hátsó szándék vagy egyáltalán bármilyen szándék nélkül. Nincs célom azzal, hogy szeretlek, akaratomtól független és elég határozottak az érzéseim irántad. Mindenemet képes lennék neked adni, bármit hajlandó lennék feladni azért, hogy te boldog legyél. Hiszek abban, hogyha elromlik, akkor bizony kezdjük újra egy jobb módon.
Nem engedhetlek el most, hogy tudod te vagy a mindenem, nem tehetem, hogy hagylak kicsúszni a kezeim közül. Hiszen hogyan tudnék rád haragudni? Mikor minden érintésed mézédes álom. Csak egy valami nem hagy nyugodni. A ki nem mondott szavaink. Egymás dolgairól órákig tanácskoztunk, más problémáit mindig szívünkön viselve segítettük. A közös ügyünk küszöbén, mégis mindig megrekedve álltunk. Két szó császár optimista, kiket egyszerűen elnémított az egymás szemébe nézés. A szavak nehézsége és komolysága, kétségbeesett lehorgonyozást ért el a szótlanság mellett.
Rohanni feléd, amikor kezed nyújtod, majd hirtelen megtorpanni, amikor arcod elfordulni látszik. Izgatottan toporgok egy helyben tudva, hogy lassan újra láthatom szemeidet. Minden kétség, nehézség, variálás és döntésképtelenség ellenére is tudom, hogy megéri ez az egész. Egyszer majd oda érek hozzád. Lehet, hogy lassan és sokszor meg kell még állnom, de egyszer mikor visszafordulsz felém, már ott leszek egyetlen egy lépésnyire. Melletted. Már nem lesz hová elfordulnod vagy menekülnöd, ott leszek és már nem fogja egyikünk sem a megszokott kis játékunkat játszani.
Machoizmus, ha azt mondom szeretek érted szenvedni? Szerintem nem, egyelőre még nem.
(2017. 11. 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése