Eltévedve

Sziasztok,ez a bejegyzés igazából az előzőnek a folytatása ( Lásd Itt: Füstfelhő ). Egy pici történetet mesélnek el és majd szeretnék még egy harmadik "részt" is írni csak, hogy szép kerek legyen. 

Jó Olvasást! Minden vélemény nagyon jól jön,legyen az pozitív vagy negatív. Puszi nektek!

Az előző részből:

...Azért, húzol még egy nagy kortyot a Royal-ból, majd fintorogva felém nyújtod. Mikor elfogadnám, elkapod a kezemtől. Kaján vigyorra húzod a szádat.
"Kérd szépen!" egy pillanatra megdöbbenek, majd a szemedbe nézek.
"Kérlek szépen hagy igyak" közelebb lépsz.
"Könyörögj!" suttogod erőteljesen. A lábam megremeg, a szívem megdobban és rettenetesen beindítasz, ha ez addig nem történt volna meg. "Könyörgöm!" szólok, de mintha valaki egész más hangját hallanám vissza. Magabiztos,mégis behódoló. Egy pillanatra meglepődsz, csak bámuljuk egymást, amíg kiveszem a kezedből és meghúzom a vodkát. Végig egymás szemébe nézünk. Mikor visszanyújtom, te közelebb lépsz, mire én nem eresztem az üveget.
"Térdelj le és úgy könyörögj!" szólítalak fel. A mosolyodból látom,hogy gondolkozás nélkül megtennéd, de a többiek ránk szólnak az ajtóból.
"Jöttök?"
És mi megyünk.

📃

A hátam mögött jössz,biztos vagyok benne, hogy élvezed a látványt, de azért remélem nem esek pont most hasra. A bátyád türelmesen tartja a lépcsőház ajtaját, amíg kisétálok. Jobban mondva, kiviharzok,mert rettenetesen dühös vagyok, amiért megint csak egy majdnem jutott nekünk. A szuper kis nyolcasunk útnak indul és mint a két örök szingliségre kárhoztatott, egymás mellé kerülünk. Határozottan lépkedek a telitalpú csizmámban,tartva a tempódat, pedig sokkal alacsonyabb vagyok. Lehet ez miatt maradunk le,miattam. Vagy csak mert mindketten úgy akarjuk. Nem akarok a kocsmába érni, mert akkor el kell játszanom,hogy valaki más sokkal fontosabb mint te,hogy van ezen a Földön bárki, aki jobban érdekel mint te. Előre látom egész este ordibálni fog velem a tudatalattim "ne hazudj már te kis ribanc, ez a csávó igazából nem is érdekel, miért nevetsz a poénján?"

Csendben sétálunk és vészesen fogy az időnk,az esélyünk, a lehetőséged, hogy kézen fogj és elindulj velem a másik irányba mondván, hogy nem adsz oda másnak.
"Mit tennél, ha ez lenne az utolsó estéd?" kérdezlek meg, nem furcsa, miért is lenne, folyton játszunk ilyeneket,szeretünk együtt értelmetlen dolgokon filozofálni. Talán nem véletlen. Hiszen a szerelmünk is csak elméleti síkon létezik,ebben profik vagyunk.
"Vezetnék minden járművet, amit csak tudok, és megdugnék minden nőt, akit csak tudok"mondod egy kis gondolkozás után. Felnevetek. Nem tudom miért, rosszul vagyok a gondolattól,hogy máshoz érsz. De ez csak egy játék.

"Vagy megdugnál minden nőt, akit tudsz, minden járműben, amit csak vezetni tudsz"mondom szórakozottan, te pedig rám nézel majd pár örökkének tűnő pillanat után elmosolyodsz. Csendben lépkedünk tovább. A többiek jóval előttünk, annyira nevetnek valamin,hogy az egyik ház ablakán éles fény szűrődik ki hirtelen. Elküldenek minket melegebb éghajlatra. A legjózanabb barátunk sűrű elnézések közepette tereli gyorsan tovább a többieket. A kocsma felé. Vajon milyen fordulatot vesz ott az estém,akarom mondani, az életem.

Megállunk a kocsmához közeli bistronál,hogy a szokásos sültkrumplikat elfogyasszuk. Nem is sejtem,hogy hamarosan feje tetejére áll minden, és lesírt szemfestékkel indulok haza...egyedül. Miért mindig én vagyok az,aki egyedül sétál a hideg szélben? Ja,igen. Mert te soha nem vagy ott.
Szóval állunk a bistroból kiszűrődő, tompa fényben és a sültkrumplidat nézem. Nem kértem,mert ha itt vagy mindig akkora a gyomrom, mint egy icike-picike kavics. A szádhoz emeled.Habzsolod. Ha kajáról van szó nem ismersz türelmet, vagy mértéket. Kár,hogy nem ezt az oldalad mutatod ha rólam van szó, akkor nem menne másfél éve köztünk ez az irtó hosszúra nyúlt, kínzó előjáték. Már téged nézlek, és nem érdekel,hogy ki látja. Örökké téged akarlak nézni, de mivel tudom,hogy ez lehetetlen makacsul az eszembe akarom vésni,hogyan forgatod a szemed, ha valami nem tetszik. Hirtelen rám nézel. Abba hagyod az evést. "Kérsz?" húzod fel a szemöldököd és felém nyújtod a villát, én pedig elfogadom és eszek egy nagyon keveset. Sokkal jobban esik így,hogy közben mosolyogva figyelsz.

Lassan elfogy mindenkié, én pedig sírni tudnék. Nem akarok változtatni a jelenlegi helyzeten. Elindulunk, mellém sétálsz. Megsimítod a hajam, én pedig behunyom a szemem.Zsebre dugod a kezed. Megtorpansz, mikor felnézek az égre. Megállunk egymással szembe. Lemaradunk. "Mi a baj?" kérdezed én pedig csak a fejemet rázom: "Ne menjünk be oda" kérlek. "Nem megyünk" bólintasz, majd megragadod a karom és elkezdesz a másik irányba húzni. Mikor a sarkon visszanézel,hogy láttak- e a többiek, a kezed lecsúszik az enyémre és erősen megragadod,úgy húzol tovább egészen a Tiszapartig. Ott neki nyomsz egy falnak. "Mi baj?" kérdezed,miközben a közeli rendezvényről halk zene szűrődik ki. Nem tudok mit felelni a kérdésre, olyan bután hangozna az igazság, hazudni pedig nem szeretnék neked. Átölelsz, én pedig szorosan a nyakadba fúrom az
arcomat. 

Lassan táncolni kezdünk a zenére, egészen addig, amíg annyira nevetünk,hogy újra a falnak kell támaszkodni. A kezed önkéntelenül is lentebb csúszik a derekamról, egy pillanatra talán mindketten visszatartjuk a lélegzetünk. Mosolygok. Te pedig az egyik kezemért nyúlsz és a tarkódra helyezed, jelezve,hogy túrjak bele, amit én nagyon szívesen meg is teszek. Az arcodhoz bújok, a szánk néhány centire van egymástól, mikor a telefonod csörögni kezd. Idegesen fújod ki a levegőt. A testvéred az. Gondolhattuk volna,hogy aggódni fognak értünk,mondjuk, mert szó nélkül tűntünk el. Te biztosítod,hogy hamarosan visszamegyünk én pedig elkezdek sétálni, mert így,hogy nem ölelsz elég hideg van.

A kocsmában először jobbra fordulunk,hogy lehúzzunk még egy rövidet. Egyikünk se mondja ki,de mindketten tudjuk,hogy elég bonyolult este elé nézünk, és nem igazán látjuk,hogyan fog végződni. Magunkat ismervén, azt mondanám,hogy úgyis ketten kötünk ki a kocsma előtt, vagy táncolva vagy lelkizve. De közben itt ordít belül valami,hogy ma nem hagyhatom magam behódolni a szokásos trükkjeidnek. Szó szerint a jövőm függ tőle, a boldogságom. Igen a boldogságom, az az árva,rongyos maskarában, egy ideje nem láttam.

Mikor a pultos lány rád mosolyog,hogy "egybe vagy külön?" te kifizeted az enyémet is. Anyukám egyszer azt mondta, hogy ha egy férfi fizeti a fogyasztásod, komolyak a szándékai. Nos. Még nem találkozott veled. Mert te aztán tudod,hogyan legyél udvarias. Gavallér. Mert így neveltek, és tudod,hogy a lányok erre buknak. De közben ott van a feltörni vágyó kamasz fiú benned, aki nem akar mást csak baszni szerelmeskedni. És milyen kár,hogy már nem egy lány vagyok a sok közül,mint az elején, amikor még csak éppen megismertél, azaz elhatároztad,hogy megpróbálsz elcsábítani. Milyen kár,hogy idő közben kialakult köztünk valami kimondatlan szövetség, ami már nem csak barátság, de a szerelemhez nem elég. Még nem elég? Vagy már pont,hogy annál is több? Meg miért van az,hogy te büszkén ecseteled,hogy egy jó pár évvel idősebb lánnyal smároltál a gólyahajón, de ha én elmesélem,hogy randizni voltam kifakadsz és összeveszünk.

Egymás szemébe nézünk és úgy koccintunk, a szánkhoz emeljük a keserű italt, lehúzom majd dobbantok egyet az egyik lábammal,hogy könnyebben elviselhető legyen a mardosás itt legbelül. Ami vagy miattad van vagy az alkohol miatt, még nem jöttem rá. Mielőtt lehúznád, szóra nyitod a szád. Elakadsz. Közelebb lépek,hogy bátorítsalak. Majd valaki átkarol hátulról. Ránézel majd megforgatod a szemed és inkább lehúzod, te élvezed az ital mardosását. Megfordulok és próbálok nem olyan arcot vágni, ami azt sugallja " ha egy perccel később jössz akkor most vele smárolnék". Arcon puszil, szeme csillog az alkoholtól, meg attól,hogy láthat. Az enyém inkább csak az alkoholtól. Lelkesen elkezd valamit mesélni,majd megkeressük a nem rég a bistronál elhagyott barátainkat. Leülünk hozzájuk. És az életem elkezd gurulni a világ legmagasabb hegycsúcsáról, célba véve a poklok legmélyebb bugyrát.

Átkarol, de csak téged látlak. A keze úgy simul a vállamra, mintha valóban ott lenne a helye. Tompa hangokat hallok csupán, csak a szádat látom, ahogy szóra nyitod, de inkább meggondolod magad, és kortyolsz egyet a jéghideg sörből. Itt van körülöttem ez a sok ember, ez a fiú, aki a megmentőm is lehetne átkarol. Helyes fiú. Mégis, olyan nagyon egyedül vagyok. Magányos. Mérföldekre vagy tőlem. Távolabb, mint valaha, távolabb, mint az a fizika törvényeit figyelembe véve lehetséges lenne,tekintve,hogy itt ülsz velem szembe. Az este további részében csak ülni fogok?Miközben valaki olyan ölel, akit nem szeretek?Amit talán csak azért viselek el, mert téged szeretlek, de ahogy mondani szoktuk ez "bonyolult".

ELŐZŐ

További Írásaim