Hová tűnik a Nap mikor nem látjuk?

Hányszor hitted, hogy örökké és hol vannak most?

Hányszor hitted, hogy a földön maradsz és nézd meg, hol állsz most!

Az élet múlik és tele van dolgokkal, amik nem tartanak sokáig, így hát ragadd meg a pillanatot és élvezd! Ha menni akar, akkor pedig engedd. Ha ragaszkodsz hozzá, csak tönkre tesz.

De mégis, mondja meg nekem valaki bölcs,hogyan lehet az ,hogy egy ember egyszerűen nincs többé ott? Az, aki eddig mindent átszőtt. Mindenhol ott volt. Hogyan tűnhet el ennyire csendben? Ott volt az első napsugárban egy nyári reggelen, a kávéból kortyolt első ízben. A buszhoz sietett felgyorsult szívdobogás mindegyikében.

Egyetlen volt ő és nem több. Egyetlen ki átsegített a makacsul telni nem akaró perceken, egyetlen

kivel boldogságomon osztozni szerettem. Hová tűnnek az együtt átvészelt hideg  és fenyegető téli délutánok, a kacagásától visszhangzó settenkedő nyári hajnalok? Hány napfelkelte mit együtt csodáltunk mégis, hová tűnik a Nap mikor nem látjuk?

Életem nem sok, csak amennyi éjszakán ő kívánta, hogy egymás mellett érjen minket a 0.00. Halálom pedig nem kevesebb, mint ahányszor az ajtón kilépte után gyengén, remegve álltam ott nem érezvén semmit. Még ürességet sem.

Mikor jön el a perc, mikor ő már nincs számomra többé? Szerethetek mást így? Mert félek ilyen sose lesz. Jött és tett. Aztán ment és mégis maradt. Az áruházban képzelegvén, hogy az ott ő és nem más, aztán a csalódottság pofonját érezni, hogy karjai nem ölelhetnek momentán.

 Hogyan jutottunk el ide? Mindenből a semmibe. Felépített vasvárból a föld színére. Kinek az akarata volt, hogy így harcoljunk, hogy aztán ne kaphassunk egy múló érintésnél drágábbat? Mennyink maradt a mindenből, ami tényleg a miénk? Egy egymás karjában végig álmodott éjszaka? Ez a tiéd is vagy csak az enyém? Te. Te az enyém voltál, vagy csak én voltam a tiéd?

Hogyan tűnhet el az, ami a tiéd? Ha a tiéd miért megy el? Vagy miért veszi el valaki? De ha nem tiéd,akkor miért éget ennyire a hiánya?

Alkoholtól ittasan szemem jobban csillog mint valaha, senki sem tudhatja, hogy te vagy minden, amit így álmodok. Keresni a klub minden egyes kis zugában, bízva abban,hogy van még egy éjszaka, mit nem vehet el tőlünk  a Földön senki se. Körbe nézve a barátaink boldog mosolya az egyetlen mi még a talajon tart, de a keserű íz nem tágít: Hová lettek az önfeledten együtt töltött nyári bandázások?

Minden amit látok múlandó, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint tested által most üresen hagyott kis hely mellettem. Elengedted felelőtlenül a kezem, így hiába nyúlok nem talállak már a tömegben. Az emlékképek szinte megfojtanak,hogyan felejtsem el azt, mire nem gondolni sem tudok? A klubban megszólaló közös dalunk,mit mondhatnék ez most már csak az enyém.   

Bárcsak üvegbe zártam volna az illatod mikor még itt voltál,hogy mikor már elfelejteném csak csendben elővegyem és emlékezzek. Bárcsak megfoghattam volna az érzést, amit melletted éreztem,hogy mikor minden összedől és a talaj kicsúszik alólam, legyen egy kis biztos pontom,kapaszkodóm hogy túléljem hiányod perzselő lángnyelveit. Színes vakító lángcsóvák, amik teljesen elveszik a tisztánlátásom, semmit nem érzékelek a körülöttem történtekből. Csak azt látom mindenben, hogy te nem vagy már. Ahogy nyárból ősz,majd őszből tél lett, rájöttem, úgy fordultál te is el tőlem.

(2017.10.30.)

További Írásaim