Az ág és a falevél

Olyan sok ember futott át életem eddigi lapjain,hogy ha erőltetném sem biztos,hogy emlékeznék mindre. Akikre emlékszem sem mind élnek tisztán az emlékezetemben, de ez az élet rendje, nem igaz? Az emberi találékonyságnak köszönhetően néhányan megmaradnak a fényképeinken,videóinkon. Megörökíthetjük a boldog vagy szomorú pillanatainkat,de mi van azokkal a momentumokkal, amik a fejünkben villognak épp oly tisztán, mint kezünkben a fénykép. Mi van azokkal az emberekkel, akik örökre bevésődtek, akiknek az arcára ébredés után, a legszebb álmunkból felriadva is tisztán emlékszünk?

Annyi ember van, akinek hálás vagyok, mert életem rögösebb szakaszaiban fogták meg a kezem és kísértek végig, miközben annyira csalódott vagyok hiszen nem mind maradtak velem. Az emberek néha olyanok, mint a falevelek. Görcsösen ragaszkodnak az életet jelentő faághoz tavasztól őszig, de a változás őket is eléri. Adtak valamit egymásnak egykor. Az ág és a falevél. De ősszel beköszönt a búcsúzás ideje,a falevél elengedi hű barátját, kedves társát, gyengén és fáradtan hull alá, remélvén, hogy éppen a folyóba pottyan, hogy legalább a víz még elvigye egy szebb és új helyre.

Annyira rettegek. Rettegek mert ahogy telnek az évek és gyűlnek a tapasztalatok az embereket körülöttem is egyre jobban szeretem. Mondhatnám, hogy hozzászoktam ahhoz, ahogy kilépnek az ajtón, vissza sem néznek,néha össze se pakolnak, de ez nem lenne igaz. Minden ember tanít nekem valami újat. Néha pont akkor, mikor belépnek de néha csak akkor, mikor végleg elmennek. Ehhez nem lehet hozzászokni. Együtt élni vele persze igen, de a csalódottság nyila ilyenkor újra és újra belém szúr egyet. Hogyan nézhetném a fényképeket mosolyogva, mikor tudom, hogy valakit nem látok többé?A tudat, hogy ha az a  fénykép nem volna, már nem is emlékeznék a szemük színére, a mosolyuk görbületére.

Rengeteg időbe telt mire végre rájöttem, nem függhetek az emberektől. Nem alapozhatom rájuk a boldogságom vagy éppen a kiegyensúlyozottságom. Nem várhatom el senkitől, hogy örök maradjon az életemben. Hogy is várhatnám? Hiszen mikor találkoztunk, mikor a fénykép készült gyermekek voltunk. Ártatlan, jóhiszemű, naiv gyermekek. Most pedig nézzenek oda. Sebzett szívű, törött szárnyú, kisiklott merengők lettünk. Mint mikor a falevél először pillantja meg a faágat. Fiatalok még, zsenge mindkettő és szükségük van a másikra. De mi történik ősszel? A faág megerősödött, felkészült a zord tél viszontagságaira, míg a falevél kicsorbult és elszáradt a nyár megpróbáltatásaitól. Nem hasonlítanak már cseppet sem. Megváltoztak. Ahogy ez emberek is változnak. És bizony az elválás ilyenkor elkerülhetetlen.

Újra felteszem a kérdést. Mi van azokkal, akik azért valamiért mégis nagyobb nyomot hagynak szívünk kacskaringós útvesztőjében? Akik megkapaszkodnak és makacsul maradnak. Egy percre sem hagynak magunkra, minden szívdobbanásnál ott vannak, hallatják a hangjukat, megsimogatják lelkünket és boldogabbá teszik életünket. Meddig tud kitartani egy ember egy másik mellett? Mennyi vitát, harcot és maguk után becsapott ajtót visel el a szívünk? És miért nem számít ez már akkor, mikor a másik szinte még a becsapott ajtó visszhangjában visszasettenkedik, leül mellénk némán és ott van. Elment. Becsukta sőt becsapta az ajtót nyomatékosítva, hogy ennek bizony vége. Miért jött vissza? Hogyan ragaszkodhatunk az emberekhez ennyire anélkül, hogy észrevennénk?

Nehéz.
Szeretni nehéz. Kitartani nehéz. Ott lenni a másiknak nehéz. Észre venni kiért érdemes maradni nehéz. De a legnehezebb kapcsolatok mégis a becsapott ajtó után következnek. Mert megadni a második a harmadik vagy éppen a századik esélyt piszkosul nehéz. De megéri. Mert az életben nincsen semmink.
Nincsen semmink a megfakult fénykép, a csupasz faág vagy az ajtón újra és újra
visszatérő személyen kívül.

(2017.09.30.)

További Írásaim