Múló Idő

Múló idő, rohan,száguld, észre sem veszem. Egy hét, egy hónap, lassan egy év.Minden perce a tiéd. Add vissza az időmet, amit a barna szempár csodálásával töltöttem. Add vissza a heteket, melyek a rád várakozással csúsztak ki a kezemből. Add vissza a hónapokat, melyekben vakon bíztam a "mi" beteljesülésében. Add vissza az évemet, melyet újra nem élhetek.
Zálogba adtad a szívedet, melyet egy óvatlan pillanatban visszaloptál, az időmhöz persze makacsul ragaszkodtál. Semmi jogod már hozzá. Értelme sem sok nálad hagyni.
Háborút indítok az időmért. A szíved lesz az áldozat. Vagy az enyém. Dupla vagy semmi. Valamelyikünk elesik. Ki nem vigyáz majd eléggé, azt éri utol a szerelem behajtója. Nem győzhetünk mindketten, ezt az esélyt elszalasztottuk. Fizetnünk kell az együtt eltöltött idő elpazarlásáért.

Azon tűnődöm ki és hogyan fog nyerni. Ha elérem a szívedet, elégtételt kapok a bukásoddal. De magányom majd pont talán egy újabb év alatt felemészt. Ha te nyersz, megtarthatod a szívedet és az időmet is. A tiéd lesz már. De mit kezdesz az üres percekkel? Mit ér az időm nélkülem? Mit ér a szíved nélküled?

Mikor fogsz a tükörbe nézve hányingert kapni önmagadtól, amiért az időm és a szíved fontosabb volt, mint Én? Talán egy év elég rá? Mikor fogsz könyörögni, hogy adjam vissza az időt, melyet úgy töltöttél, hogy nem becsültél? S végül így emészt fel minket, a múló idő.

Egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, egy élet.
Mennyi idő kell még rájössz,hogy hiba volt elmenned mellőlem? Mennyi ideig kell várnalak? Mert várok rád. Nem érdekel az idő, nem érdekel a becsület vagy másik ember. Nincs is türelmem máshoz. Várni téged. Csak ehhez van,de tengernyi.

Mit csináljak, amíg távol vagy? Nézzem a közös képeinket és sírjak a dalon, amit te mutattál? Próbáljak meg minden áron emlékezni a bőröd puha, meleg érintésére? Gondoljak arra,hogyan simítod meg a fejem úgy, ahogy más nem tudja? Mi lesz ha majd a mosolyod már halványulni fog és nem hallom minden ember nevetésében a tiédet? Hová bújjak el, amikor minden szembejövőben téged látlak? Hová bújjak el, mikor senki nem ért meg? Eddig a karjaidba bújtam. Most így, hogy nem vagy már, hová?

Nem is tudom mikor rosszabb,hogy nem vagy. Este mikor eddig mindig írtál, vagy reggel, amikor én írtam neked. Kinek meséljem el,hogy mi a baja a "pici édes lelkemnek"? Nem akarom,hogy más tudja. Veled szeretek mindent csinálni. Tanulni, bulizni,táncolni, kutyát sétáltatni, lelkizni, aludni.
Elmentél. De miért nem adtál útravalót? Jöttél és megtanítottad,hogyan éljek veled. Mentél. Miért nem tanítottad meg,hogyan éljek nélküled?

Szavaidat hallom akkor, mikor összedőlni látszik a világ körülöttem. Emlékszem milyen érzés volt a karjaidban azt érezni, hogy az sem érdekelne,hogyha az egész hely porrá égne körülöttünk. Most is érzem. De már csak én körülöttem égne porrá. Veled vagy nélküled?Telnek a napok.
Jéghideg érintéssé fajult, mi egyszer forró,mohó boldogságnak számított. Mindketten máshol keressük, amit megtaláltunk egymásnál. Mi értelme megtagadni mi jó lehetne, valamiért, ami csak majdnem jó?

Várnék rád. Hosszú sötét éjszakákon és kegyetlen vánszorgó nappalokon keresztül. Hétfő, Kedd,Szerda és így tovább. Hiányod napról napra másabb, nem jobb. Csak más. Nem fáj jobban, ezt se hidd. Talán ilyen érzés megtanulni, milyen ha nem vagy. Nélküled kelni, nélküled feküdni. Más szemébe keresni a csillogást, mástól vári az aggódást. De nem tudja azt senki elérni,hogy halványabban emlékezzek a tudatomba jól bevésődött sziluettedre. Nem rég napokon, órákon át csodáltam. Maga volt a boldogság. Emlékszem a kínzó,sürgető érzésre mi halaszthatatlanul követelte,hogy érjek hozzád. Hajtsam válladra a fejem. Nem tettem, mert féltem. Végül úgyis az tesz minket tönkre, amitől félünk. Nevetségesen szomorú. Már-már paradoxon.

(2017.11.03.)

További Írásaim