Rohanni feléd, amikor kezed nyújtod

Kérve kérni a felejtés áldását. Keservesen sírni valamiért, ami nem jön többé vissza. Betegesen kötődni valakihez, aki észre sem veszi. Eltörött üveg kalitkát ragasztgatni. Könnyes szemmel a hideg szélben sétálni. Hajnalban egyedül forgolódni az ágyban. Félve a telefonra pillantani, majd egy "gondoltam" sóhajjal felnézni. Várni az üzenetet, a felejtést, a régi szép időket. Gyengéknek való mindez!

Az erős nő emlékszik, akkor is ha fáj, mert jól tudja, hogy akkor tanult és túl élt valamit. Nem várni a régit, hiszen az már elmúlt. De mi magunk is felemelhetjük a telefont és újra kezdhetjük! Valóban nem lesz a régi, de új és más módon szép még lehet. Tehetünk mi magunk a megváltásért, hogy mosolyogva tűrjük a hideg szelet, és édesdeden álmodjunk a saját ágyunkba tudva, hogy senki nem foglalja el a helyünk.

Lehet, sőt kell is ragaszkodni valakihez. Mégis hogyan tudná, hogy fontos vagyok, ha nem tudja milyen nélkülem? Mikor mindenki feladná, de úgy érzem még nem lehet, akkor ragadom meg a kezét és nem engedem többé el sohasem! 

Hozzád szólok, Kedvesem!

Szemembe nézve mindent láthatsz, felesleges rimánkodó szavakat keresgélnem. Kezedbe helyezem mindenem. Mindent kínálok oly módon, hogy ne veszítsem el semmim sem. 

Annyira megsemmisítő érzés szemedbe nézve látni a világot, úgy érzem magam, mint egy áldozat, ha arra gondolok, te nem ezt látod az én szememben. 

Annyi fejezet közös életünk könyvében. Hogyan tépkedjem ki őket? Mindig csak az új lap, de az előző befejezetlen marad. Mindig újra kezdjük, de valahogy az összes alkalommal ide jutunk, elakadunk valahol út közben és nem tudom, hogy te vagy én, esetleg együtt rontjuk el. Igazából sokszor gondolkozom rajta, hogy talán ez azért van mert réges-régen be kellett volna fejeznünk a könyvünket. Megírni egy utolsó, sírós, bosszantó fejezetet, becsukni és feltenni a polcra, soha újra nem olvasni. Lehet ezt kéne. Csak túl makacsul ragaszkodunk egymáshoz. Túlságosan beleszerettünk az írásba, vagy talán egymás társaságába. De az is lehet, hogy egyszerűen csak egymásba. Igen. Én ebbe a háromba mindbe. Te rájöttél már melyikbe szerettél bele? Rájöttél már, miért nem tudod ezt a könyvet befejezni? 

Nem mondok le rólad. Nem szokásom lemondani dolgokról, amik fontosak számomra, felvidítanak és ösztönöznek. Jobb emberré teszel már csak azzal, hogy szerethetek valakit minden féle-fajta

körítés és hátsó szándék vagy egyáltalán bármilyen szándék nélkül.  Nincs célom azzal, hogy szeretlek, akaratomtól független és elég határozottak az érzéseim irántad. Mindenemet képes lennék neked adni, bármit hajlandó lennék feladni azért, hogy te boldog legyél. Hiszek abban, hogyha elromlik, akkor bizony kezdjük újra egy jobb módon.

Nem engedhetlek el most, hogy tudod te vagy a mindenem, nem tehetem, hogy hagylak kicsúszni a kezeim közül. Hiszen hogyan tudnék rád haragudni? Mikor minden érintésed mézédes álom. Csak egy valami nem hagy nyugodni. A ki nem mondott szavaink. Egymás dolgairól órákig tanácskoztunk, más problémáit mindig szívünkön viselve segítettük. A közös ügyünk küszöbén, mégis mindig megrekedve álltunk. Két szó császár optimista, kiket egyszerűen elnémított az egymás szemébe nézés. A szavak nehézsége és komolysága, kétségbeesett lehorgonyozást ért el a szótlanság mellett.

Rohanni feléd, amikor kezed nyújtod, majd hirtelen megtorpanni, amikor arcod elfordulni látszik. Izgatottan toporgok egy helyben tudva, hogy lassan újra láthatom szemeidet. Minden kétség, nehézség, variálás és döntésképtelenség ellenére is tudom, hogy megéri ez az egész. Egyszer majd oda érek hozzád. Lehet, hogy lassan és sokszor meg kell még állnom, de egyszer mikor visszafordulsz felém, már ott leszek egyetlen egy lépésnyire. Melletted. Már nem lesz hová elfordulnod vagy menekülnöd, ott leszek és már nem fogja egyikünk sem a megszokott kis játékunkat játszani.

Machoizmus, ha azt mondom szeretek érted szenvedni? Szerintem nem, egyelőre még nem.

(2017. 11. 15.)

További Írásaim

Eltévedve

Sziasztok,ez a bejegyzés igazából az előzőnek a folytatása ( Lásd Itt: Füstfelhő ). Egy pici történetet mesélnek el és majd szeretnék még egy harmadik "részt" is írni csak, hogy szép kerek legyen. 

Jó Olvasást! Minden vélemény nagyon jól jön,legyen az pozitív vagy negatív. Puszi nektek!

Az előző részből:

...Azért, húzol még egy nagy kortyot a Royal-ból, majd fintorogva felém nyújtod. Mikor elfogadnám, elkapod a kezemtől. Kaján vigyorra húzod a szádat.
"Kérd szépen!" egy pillanatra megdöbbenek, majd a szemedbe nézek.
"Kérlek szépen hagy igyak" közelebb lépsz.
"Könyörögj!" suttogod erőteljesen. A lábam megremeg, a szívem megdobban és rettenetesen beindítasz, ha ez addig nem történt volna meg. "Könyörgöm!" szólok, de mintha valaki egész más hangját hallanám vissza. Magabiztos,mégis behódoló. Egy pillanatra meglepődsz, csak bámuljuk egymást, amíg kiveszem a kezedből és meghúzom a vodkát. Végig egymás szemébe nézünk. Mikor visszanyújtom, te közelebb lépsz, mire én nem eresztem az üveget.
"Térdelj le és úgy könyörögj!" szólítalak fel. A mosolyodból látom,hogy gondolkozás nélkül megtennéd, de a többiek ránk szólnak az ajtóból.
"Jöttök?"
És mi megyünk.

📃

A hátam mögött jössz,biztos vagyok benne, hogy élvezed a látványt, de azért remélem nem esek pont most hasra. A bátyád türelmesen tartja a lépcsőház ajtaját, amíg kisétálok. Jobban mondva, kiviharzok,mert rettenetesen dühös vagyok, amiért megint csak egy majdnem jutott nekünk. A szuper kis nyolcasunk útnak indul és mint a két örök szingliségre kárhoztatott, egymás mellé kerülünk. Határozottan lépkedek a telitalpú csizmámban,tartva a tempódat, pedig sokkal alacsonyabb vagyok. Lehet ez miatt maradunk le,miattam. Vagy csak mert mindketten úgy akarjuk. Nem akarok a kocsmába érni, mert akkor el kell játszanom,hogy valaki más sokkal fontosabb mint te,hogy van ezen a Földön bárki, aki jobban érdekel mint te. Előre látom egész este ordibálni fog velem a tudatalattim "ne hazudj már te kis ribanc, ez a csávó igazából nem is érdekel, miért nevetsz a poénján?"

Csendben sétálunk és vészesen fogy az időnk,az esélyünk, a lehetőséged, hogy kézen fogj és elindulj velem a másik irányba mondván, hogy nem adsz oda másnak.
"Mit tennél, ha ez lenne az utolsó estéd?" kérdezlek meg, nem furcsa, miért is lenne, folyton játszunk ilyeneket,szeretünk együtt értelmetlen dolgokon filozofálni. Talán nem véletlen. Hiszen a szerelmünk is csak elméleti síkon létezik,ebben profik vagyunk.
"Vezetnék minden járművet, amit csak tudok, és megdugnék minden nőt, akit csak tudok"mondod egy kis gondolkozás után. Felnevetek. Nem tudom miért, rosszul vagyok a gondolattól,hogy máshoz érsz. De ez csak egy játék.

"Vagy megdugnál minden nőt, akit tudsz, minden járműben, amit csak vezetni tudsz"mondom szórakozottan, te pedig rám nézel majd pár örökkének tűnő pillanat után elmosolyodsz. Csendben lépkedünk tovább. A többiek jóval előttünk, annyira nevetnek valamin,hogy az egyik ház ablakán éles fény szűrődik ki hirtelen. Elküldenek minket melegebb éghajlatra. A legjózanabb barátunk sűrű elnézések közepette tereli gyorsan tovább a többieket. A kocsma felé. Vajon milyen fordulatot vesz ott az estém,akarom mondani, az életem.

Megállunk a kocsmához közeli bistronál,hogy a szokásos sültkrumplikat elfogyasszuk. Nem is sejtem,hogy hamarosan feje tetejére áll minden, és lesírt szemfestékkel indulok haza...egyedül. Miért mindig én vagyok az,aki egyedül sétál a hideg szélben? Ja,igen. Mert te soha nem vagy ott.
Szóval állunk a bistroból kiszűrődő, tompa fényben és a sültkrumplidat nézem. Nem kértem,mert ha itt vagy mindig akkora a gyomrom, mint egy icike-picike kavics. A szádhoz emeled.Habzsolod. Ha kajáról van szó nem ismersz türelmet, vagy mértéket. Kár,hogy nem ezt az oldalad mutatod ha rólam van szó, akkor nem menne másfél éve köztünk ez az irtó hosszúra nyúlt, kínzó előjáték. Már téged nézlek, és nem érdekel,hogy ki látja. Örökké téged akarlak nézni, de mivel tudom,hogy ez lehetetlen makacsul az eszembe akarom vésni,hogyan forgatod a szemed, ha valami nem tetszik. Hirtelen rám nézel. Abba hagyod az evést. "Kérsz?" húzod fel a szemöldököd és felém nyújtod a villát, én pedig elfogadom és eszek egy nagyon keveset. Sokkal jobban esik így,hogy közben mosolyogva figyelsz.

Lassan elfogy mindenkié, én pedig sírni tudnék. Nem akarok változtatni a jelenlegi helyzeten. Elindulunk, mellém sétálsz. Megsimítod a hajam, én pedig behunyom a szemem.Zsebre dugod a kezed. Megtorpansz, mikor felnézek az égre. Megállunk egymással szembe. Lemaradunk. "Mi a baj?" kérdezed én pedig csak a fejemet rázom: "Ne menjünk be oda" kérlek. "Nem megyünk" bólintasz, majd megragadod a karom és elkezdesz a másik irányba húzni. Mikor a sarkon visszanézel,hogy láttak- e a többiek, a kezed lecsúszik az enyémre és erősen megragadod,úgy húzol tovább egészen a Tiszapartig. Ott neki nyomsz egy falnak. "Mi baj?" kérdezed,miközben a közeli rendezvényről halk zene szűrődik ki. Nem tudok mit felelni a kérdésre, olyan bután hangozna az igazság, hazudni pedig nem szeretnék neked. Átölelsz, én pedig szorosan a nyakadba fúrom az
arcomat. 

Lassan táncolni kezdünk a zenére, egészen addig, amíg annyira nevetünk,hogy újra a falnak kell támaszkodni. A kezed önkéntelenül is lentebb csúszik a derekamról, egy pillanatra talán mindketten visszatartjuk a lélegzetünk. Mosolygok. Te pedig az egyik kezemért nyúlsz és a tarkódra helyezed, jelezve,hogy túrjak bele, amit én nagyon szívesen meg is teszek. Az arcodhoz bújok, a szánk néhány centire van egymástól, mikor a telefonod csörögni kezd. Idegesen fújod ki a levegőt. A testvéred az. Gondolhattuk volna,hogy aggódni fognak értünk,mondjuk, mert szó nélkül tűntünk el. Te biztosítod,hogy hamarosan visszamegyünk én pedig elkezdek sétálni, mert így,hogy nem ölelsz elég hideg van.

A kocsmában először jobbra fordulunk,hogy lehúzzunk még egy rövidet. Egyikünk se mondja ki,de mindketten tudjuk,hogy elég bonyolult este elé nézünk, és nem igazán látjuk,hogyan fog végződni. Magunkat ismervén, azt mondanám,hogy úgyis ketten kötünk ki a kocsma előtt, vagy táncolva vagy lelkizve. De közben itt ordít belül valami,hogy ma nem hagyhatom magam behódolni a szokásos trükkjeidnek. Szó szerint a jövőm függ tőle, a boldogságom. Igen a boldogságom, az az árva,rongyos maskarában, egy ideje nem láttam.

Mikor a pultos lány rád mosolyog,hogy "egybe vagy külön?" te kifizeted az enyémet is. Anyukám egyszer azt mondta, hogy ha egy férfi fizeti a fogyasztásod, komolyak a szándékai. Nos. Még nem találkozott veled. Mert te aztán tudod,hogyan legyél udvarias. Gavallér. Mert így neveltek, és tudod,hogy a lányok erre buknak. De közben ott van a feltörni vágyó kamasz fiú benned, aki nem akar mást csak baszni szerelmeskedni. És milyen kár,hogy már nem egy lány vagyok a sok közül,mint az elején, amikor még csak éppen megismertél, azaz elhatároztad,hogy megpróbálsz elcsábítani. Milyen kár,hogy idő közben kialakult köztünk valami kimondatlan szövetség, ami már nem csak barátság, de a szerelemhez nem elég. Még nem elég? Vagy már pont,hogy annál is több? Meg miért van az,hogy te büszkén ecseteled,hogy egy jó pár évvel idősebb lánnyal smároltál a gólyahajón, de ha én elmesélem,hogy randizni voltam kifakadsz és összeveszünk.

Egymás szemébe nézünk és úgy koccintunk, a szánkhoz emeljük a keserű italt, lehúzom majd dobbantok egyet az egyik lábammal,hogy könnyebben elviselhető legyen a mardosás itt legbelül. Ami vagy miattad van vagy az alkohol miatt, még nem jöttem rá. Mielőtt lehúznád, szóra nyitod a szád. Elakadsz. Közelebb lépek,hogy bátorítsalak. Majd valaki átkarol hátulról. Ránézel majd megforgatod a szemed és inkább lehúzod, te élvezed az ital mardosását. Megfordulok és próbálok nem olyan arcot vágni, ami azt sugallja " ha egy perccel később jössz akkor most vele smárolnék". Arcon puszil, szeme csillog az alkoholtól, meg attól,hogy láthat. Az enyém inkább csak az alkoholtól. Lelkesen elkezd valamit mesélni,majd megkeressük a nem rég a bistronál elhagyott barátainkat. Leülünk hozzájuk. És az életem elkezd gurulni a világ legmagasabb hegycsúcsáról, célba véve a poklok legmélyebb bugyrát.

Átkarol, de csak téged látlak. A keze úgy simul a vállamra, mintha valóban ott lenne a helye. Tompa hangokat hallok csupán, csak a szádat látom, ahogy szóra nyitod, de inkább meggondolod magad, és kortyolsz egyet a jéghideg sörből. Itt van körülöttem ez a sok ember, ez a fiú, aki a megmentőm is lehetne átkarol. Helyes fiú. Mégis, olyan nagyon egyedül vagyok. Magányos. Mérföldekre vagy tőlem. Távolabb, mint valaha, távolabb, mint az a fizika törvényeit figyelembe véve lehetséges lenne,tekintve,hogy itt ülsz velem szembe. Az este további részében csak ülni fogok?Miközben valaki olyan ölel, akit nem szeretek?Amit talán csak azért viselek el, mert téged szeretlek, de ahogy mondani szoktuk ez "bonyolult".

ELŐZŐ

További Írásaim

Füstfelhő

A kapucsengő jól ismert, kellemes dallama szórakoztat pár pillanatig, amíg arra gondolok mennyire szeretem ezt az édes kis hangot, annyira jó emlékek kötnek hozzá. Hirtelen abba marad és felnyitom az ajtót. Bele se kell szólnom,tudjátok hogy jövök. A lépcsőn felfelé azon gondolkozom, megborotválkoztál-e? Vajon a farmer ingedbe leszel? Az olyan jól áll. A lépcső fordulóból már hallom, ahogy a nevemet mondja valaki. Megszaporázom a lépteimet és szinte beszaladok a meleg lakásba. A barátaim karjaiba. 

Ott állsz. Mosolyogva,mint aki egészen eddig én rám várt. Miután közlitek, hogy valóban mindenki rám várt, türelmetlenkedve nézitek, ahogy leveszem a borzalmas téli hacukámat és végre elkezdünk inni.Nem tudom, hogy a vízipipa füstfelhője miatt van-e, vagy tényleg nagyon helyesnek látlak. Csak nézzük egymást. Körülöttünk boldog párok. Mikor változik meg, hogy mi vagyunk egyedül a szinglik. Talán pont ma, mert két óra múlva találkám lesz a közeli kocsmában?Amire igazából csak azért megyek el, hogy idegesítselek.

Szóval ott ülsz, abban a hihetetlenül feszülős ingben, vajon rád szabták?Mert tényleg nagyon jól áll. Úgy értem, húha...nagyon jól. Huncut szemed mohón keresi a tekintetemet, összetalálkozik végül a te barna és az én szégyenlős,zöld szemem. Felnevetünk.

Az alkohol és a görögdinnyés aroma illata teljesen elhomályosítja a történéseket. Rám fújod a füstöt, azt az édes görögdinnyés füstöt, ami megjárta a szádat, a testedet. Behunyom a szemem, nem új ez a helyzet. Sokszor kerülünk egymással szembe és te mindig rám fújod. A cigit nem szeretem, így azt csak nagyon ritkán tereled felém, de az e-cigi vagy vízipipa füst mindig az arcomat súrolja.Élvezed. És én csak arra tudok gondolni, hogy közelebb volt hozzád az idilli füstfelhő, mint én valaha voltam vagy leszek.
Megsimítod a hajam, majd belefújod a füstöt és jókat kuncogsz magadban. Mintha távolról hallanám,ahogy beindul a közös számunk, te kapcsoltad be. Kifejezéstelen arccal nézel rám, a számítógép megvilágítja az arcodat. Úgy érzem a jelentéktelen dolgokra figyelek. Mint mondjuk, hogyan törik meg az orrodon a fény. Csak bámuljuk egymást, vajon te is ilyen butaságokon mélázol?

Felállsz, három határozott lépéssel oda sétálsz hozzám. A kezedet nyújtod. Bátortalanul nézek fel rád. "Kezdődik" gondolom magamban. "Kérlek" suttogod alig hallhatóan. Elfogadom a kezedet, te pedig felhúzol, majd egyből megragadod a csípőmet és összesimulunk. Táncolunk. A többiek ekkor azért felnéznek, a pohárból, vízipipából vagy éppen a szerelmük szeméből. Szó nélkül nyugtázzák,hogy már megint azt csináljuk. Kínozzuk a másikat, csak azért, hogy magunkat boldoggá tegyük a másik közelségével. Íratlan szabály, hogy soha, senki nem teszi szóvá a kettőnk között lévő perzselő vonzalmat, de azért a drága barátnőim figyelmeztető, óvó,angyali pillantást vetnek rám, amolyan "megint belesétálsz a csapdába,ebből baj lesz". Elnézek a fal felé és a mellkasodra hajtom a fejem. A falon egy festmény van egy erdőről. Elképzelem,ahogy innen egy nagyon távoli helyen egy sötét erdőben táncolunk és nincsenek mögöttem a többiek,hogy az élő cenzúráink legyenek,és olyan skatulyákba kényszerítsük magunkat a nyomásukra, amibe nem akarunk lenni, mert nem természetes.

Talán ezért szeretünk néha egy kicsit félre vonulni. Mikor már pont eleget üt az alkohol szintünk. Kikísérlek dohányozni. A vízipipa nem volt elég? Megint apró dolgokra figyelek. Hogyan hunyod le a szemed az első slukknál,és hogyan távozik a füst az orrodon keresztül, amíg a csendes esti várost figyeled az icipici erkélyről,ahol túl közel kell lennem hozzád, amit igazából nem is bánok.
"Nagyon furcsán érzem magam" szólalsz meg, de csak később nézel rám. Látom a szemedben. Tudom,hogy ez komoly.
"Mi a bibi bubikám?" mosolygok rád, te pedig apró vigyorra húzod a szádat. Mióta ismersz, hallod ezt a kérdést tőlem. A szemembe nézel, mintha így akarnál elmondani mindent, mert szavakkal talán nevetségesen hangozna,vagy nem akarsz gyengének látszani.(Csak hogy tudd:nem vagy az!)

Kinyílik az ajtó mögöttünk, az egyik barátnőm húz be a meleg,alkoholtól fűtött szobába.
"Gyere vár a csávód a kocsmában. Vele meg amúgy sem kéne még csak egymásra sem néznetek. Abból csak baj lesz." mondja nekem, de biztos vagyok benne, hogy csak az nem hallotta, aki süket. Talán még a szomszéd furcsa néni is hallotta,aki néha átkopog, mikor hajnalban már a legaljasabb zenéket hallgatva még mindig ugrálunk a ritmusra,vagy néha pont nem a ritmusra. De olyankor már mindegy.
"Nem a csávóm" suttogom leginkább csak magamnak, miközben a táskámért nyúlok, de feléd fordulok. Nem nézel rám. Mindketten tudjuk,hogy a barátainknak igaza van. 

Azért, húzol még egy nagy kortyot a Royal-ból, majd fintorogva felém nyújtod. Mikor elfogadnám, elkapod a kezemtől. Kaján vigyorra húzod a szádat.
"Kérd szépen!" egy pillanatra megdöbbenek, majd a szemedbe nézek.
"Kérlek szépen hagy igyak" közelebb lépsz.
"Könyörögj!" suttogod erőteljesen. A lábam megremeg, a szívem megdobban és rettenetesen beindítasz, ha ez addig nem történt volna meg. "Könyörgöm!" szólok, de mintha valaki egész más hangját hallanám vissza. Magabiztos,mégis behódoló. Egy pillanatra meglepődsz, csak bámuljuk egymást, amíg kiveszem a kezedből és meghúzom a vodkát. Végig egymás szemébe nézünk. Mikor visszanyújtom, te közelebb lépsz, mire én nem eresztem az üveget.
"Térdelj le és úgy könyörögj!" szólítalak fel. A mosolyodból látom,hogy gondolkozás nélkül megtennéd, de a többiek ránk szólnak az ajtóból.
"Jöttök?"
És mi megyünk.

További Írásaim

Döntésképtelen

A barátaink azt mondják, engedjelek el. Így kéne, de nem megy.
Érzem, nekünk még dolgunk van egymással, nem érhet így véget az utazásunk a másik szíve felé. Mintha a cél előtt fordulnánk vissza.

Valahányszor megérzem a szívemben lüktető jól ismert, szúró fájdalmat, tudom, hogy rád gondolok. Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret.
Egy perces néma csenddel tisztelgek virágok százainak, akik így múltak ki feleslegesen a kezem által.
Egy sem volt képes választ adni. Még te sem.

Gyáva vagy és döntésképtelen, amiért a kimondott kérdésemre sem feleltél egy tiszta és egyértelmű válasszal.
Terelsz, folyton csak terelsz.
Félsz, de magad sem tudod mitől.
Hozzászoktál az állandó rettegéshez az érzelmeidtől, egy ember szeretetétől.


Elmentél.Elbújtál. Rájöttél,hogy kristály-tisztán látlak. Minden körítés, hazugság és álca nélkül. Azt látom, aki vagy.
Elbújtál, mert nem érted miért maradok, annak ellenére is, hogy látom lelked sötét és üres részeit. Nem tudsz mit kezdeni az egyszerű és tiszta szeretettel.
Jól mondják,hogy kit sokszor bántottak a simogatástól is megijed.
Ellökted a kezem és remélted,hogy nem látlak már többé.

Megtagadod magad, engem, minket. Hazudsz az egész világnak,csak mert nem akarod elhinni, hogy ez jó is lehetne. Mitől félsz? Nem akarod? Mennyire kell mazochistának lenni ahhoz, hogy az ember megvonja magától a biztonságos, feltétel nélküli szeretetet?Egy másik ember megnyugtató közelségét. Ellökni azt a kezet, ami enni adott. Távolságot tartatni a színtiszta igazsággal.

A kétség örvényéből képtelen vagyok kiszakadni. Egyszer úgy csinálsz, mint aki képtelen úgy lenni, hogy nem vagyok mellette, aztán a következő pillanatban olyan erőset rántasz, hogy én már elhiszem, hogy kezem önkéntelenül elereszti a tiédet, de te tudod, hogy nem fogja. Mintha te jobban tudnád, mint én magam, hogy az lenne az utolsó, hogy én bárhová is menjek nélküled.

Egyik pillanatban még olyan biztosan álltál mellettem, mint egy beton épület, aztán egyik napról a másikra jelenléted épp oly ingatag lett, mint egy nagy kupac madártoll. Tűnődöm mi változhatott meg. És miért nem akarom elfújni a kupacot.

Annyira intenzív, amit érzek irántad. Olyan rég tart, nem is emlékszem mikor és hogyan kezdődött. Mikor jöttem rá hogy szeretlek? Melyik reggel ébredtem először úgy, hogy azt kívántam bár mellettem lennél? Szinte már szánalmas hogy mennyire reménykedem, milyen rég kitartok a lehetetlen mellett. Hiszen nem akarod kettőnket. Csak erre tudok gondolni. Nem akarod. Azt meg igen, hogy más se. Úgy akarsz magad mellett tartani, hogy közben nem vagyok a tiéd. Meg másé sem.

Egy dologban talán mégis igazad volt. Bizonytalan ember vagyok. Határozatlan, döntésképtelen lehetetlen ember vagyok, akinek még abban is segítség kell, hogy eldöntse merre induljon haza. Egy dologban mégis olyan biztos vagyok, mint ahogy biztosra veszem azt, hogy a nagy tölgy kint fog állni az udvarban akárhányszor kinézek az ablakon. Már-már természetes,mindennapi és lehetetlennek tűnik elképzelni, hogy egyszer majd másként lesz. Ilyen határozott vagyok abban is, hogy szeretlek.

(2017.11.13.)

További Írásaim

Egyet sem pislogtunk

Szeretnék hinni neked, de már nem tudok. Olyan régóta futjuk ezeket az unalmasan egyforma köröket.
Szeretném elhinni neked az ígéretet, amit a szemed ajánlott fel nekem, azon a csodásan hideg szilveszteri éjjel anno 17ben, annak is a legeslegvégén,  hogy ez már tényleg más lesz, de nem tudok másra koncentrálni, mint a szédülés okozta hányingerre a következő kör kezdetekor.
Szeretnék már mindent kiadni magamból. Kiadni azokat  részeket a lelkem már majdnem elfeledett zugaiból, amiket te építettél fel. Beteggé tesznek, mert egyre csak porosodnak és sohasem fújod le őket. Feléjük sem nézel, pedig hozzád tartoznak. Szóval figyelj, mert tényleg elég közel állok hozzá, hogy kiadjam az útját mindennek magamból, ami igazából a tiéd. És akkor aztán örökké szem elől téveszted őket is meg engem is és kezdhetsz mindent elölről.

Veled ért véget 2016 és veled kezdődött 2017,

 2017 utolsó perce is veled telt, és 2018 is veled indult el. 

De nem szeretném, hogy 2018 utolsó óráiban még mindig a te szemedbe nézzem a tüzijátékot.
Ideje kiszakadni a körbe és körbe futkorászott körökből.

 

A történelem megismétli önmagát, ó de igaz. 

Aztán mekkora átok ez annak, aki átélte tavaly a poklok poklát. Egyet sem pislogott és máris újra élte. Hol maradt a jó? Kiszálltál az ágyából. Egyet sem pislogtam, máris visszafeküdtél. 

2017 és 2018 igazából ikertestvérek. Már az első kegyetlen hajnala megmutatta nekem. Három teljes óra. Három teljes óra bizonytalanság, félelem- nem is, inkább egyenesen rettegés- és életemben először imádkozás. Majd 365 nap tagadás? Ez lesz?  El se kezdődött, máris a következőt várom.

Remélem 2019 még csak nem is rokona az előző kettőnek. 

Aztán van itt ez a dolog,hogy még a végén olyan mellett kötök ki, akit soha sem képzelt volna el a 10 éves énem a mostani önmagam mellett. 

Nem, már nem rólad van szó. 

Látod, egyet sem pislogsz és minden megváltozik. Mint mikor 2017 2018-á vált. Nem pislogtunk
igaz, mert egymást néztük, de tudom,hogy gyors volt. 

Aztán most megint nem rólad van szó. 

Ahogy egyszerre csak nem én voltam a nem pislogásod tárgya, hanem megint ő. Istenem deja vu. 2017 is valami ilyesmi volt, burkoltan, nem teljesen ugyanolyan, de rettenetesen hasonló. Mint az ikertestvérek.  

Vajon mennyi idő igazából egy pislantás? Annyira bánom,hogy olyankor lemaradunk egy kicsit,nem sokat de basszus éppen eleget. Hiszen 2017 2018 lett. Én lettem ő, te meg most valaki más. Merőben más. Nem igazságtalan ez? Vagy igazából mindegy? Ha pislogunk, ha nem,megtörténik? Valószínűleg sose tudjuk meg. Meg azt sem, hogy ha éjfél után nem húznak el tőled, akkor mi lett volna. Ha ott maradok még egy közös pislantás idejére mik lehettünk volna, vagy mik lehettünk volna majdnem, vagy mik nem lettünk volna akkor sem. 

És talán sosem tudom meg azt sem, milyen lett volna másnap reggel, talán pont csak egy pislantásnyi idővel előbb elindulni a meleg szobából. Talán nem a hasonlóan meleg ölelésedben landoltam volna, hanem egyből a rideg buszmegállóban.  A rideg valóságban. Akkor talán egy pislantás alatt észhez tértem volna és nem édesgettél volna vissza a közös emlékekbe. Az új év közös elkezdésébe.

 Azt mondják az éved olyan lesz, mint az első napja. Szóval gondolom ez is olyan lesz, mint tavaly. Elindulsz tőlem, nála időzöl és visszatérsz hozzám. Vagy csak hasonló lesz: velem indulsz, hozzáérkezel és ott is maradsz. Talán nem jössz vissza már hozzám. 

Visszajössz hozzám?

(2018.01.01.)

További Írásaim

Leia hercegnő naplója

Leia hercegnő
Leia Organa
Organa Tábornok
Skywalker?
Hősnő!

Carrie Fisher nem csak, mint Leia hercegnő határozta meg az életemet. Maga az ember, aki elénk varázsolta a belevaló, határozott hercegnőt is épp olyan becsületre méltó.
A könyvben Carrie kifejti, milyen érzés volt 19 évesen az otthonától távol, egy bizonytalan jövővel rendelkező filmet forgatni. Milyen volt a kalandja színész társával Harrison Forddal, de számomra nem is ezek lettek a lényegek. Sokkal mélyebb dolgokat találtam a sorok között, amiktől még közelebb érzem magamhoz a bálványomat.

Carrie Fisher csak egy bizonytalan, szinte semmi magabiztossággal nem rendelkező, fiatal lány volt, aki nem akart mást csak, hogy szeressék.

Üzenet Carrienek: Egy világ gyújt gyertyát December 27-én. Szerintem a 'szeretünk' szó, már nem is elég.

Úgy vélem Leia Organa az egyik legerősebb szereplő volt az egész Star Wars történetében. Soha nem ismerhette az Édesanyját, és igazából az Édesapját sem. A bolygót mely az otthona volt elvesztette és ezzel együtt a Nevelő Szüleit is. Fogságba esett a legnagyobb ellenségénél és a Lázadók oldalán, nem egy kegyetlenséget megtapasztalt. A Fia a sötét oldal harcosa lett, csak úgy, mint Réges Régen az Édesapja Anakin. Az egyetlen,igaz és örök szerelme meghalt, a közös fiúk keze által, és a testvére Luke is remete életet választotta. És mégis. Egyetlen egyszer sem kellett nekünk, neki vagy bárkinek attól félnie, hogy a sötét oldal, akár megérinti őt. Annyira stabilan jó és tiszta, hogy az már szinte lehetetlen.
Igazi hős, hacsak a Jabba ellen elkövetett kis akcióját is nézzük. Ez a nő képes megmenteni saját magát.

A könyvből, mégis rájöhetünk, hogy ezt az erős nőt, egy olyan lány alakította, aki annyira bizonytalan volt,hogy még azt sem tudta elhinni,hogy megkapta a szerepet. Állandóan járt az agya, sokszor nem tudta mit mondjon és néha annyira zavarodott volt, mint egy űzött vad. Nem tudta mit csinál.
Az egyetlen menedéke az írás volt. Számomra olyan, mintha Carrie Fisher akkor lehetett csak igazán önmaga, mikor tollat és papírt ragadott. Lebilincselő és igazán az ember szívéig hatol, ahogyan a színésznő ír. A szókincse,a megfogalmazása és a szemlélete igazán olyan, mintha a galaxis egy szebb helyéről származna.

"Szerettem Leia hercegnő lenni. Pontosabban szerettem,hogy Leia hercegnő én vagyok. Egy idő után úgy éreztem,hogy összeoldvadtunk, ő meg én."- Carrie Fisher

A könyv nagy része, mint az akkori Carrie életének nagy része a Harrison Forddal való kalandjáról szól. Ami elég bonyolult, hiszen nem csak egy éjszaka volt, de mégsem volt egy igaz szerelem. Talán csak nem akartak egyedül lenni, vagy Carrienek inkább mégis több volt ez. A hercegnőnk talán életében először igazán szerelmes lett egy férfibe, mégis tudta ők nem lesznek együtt.

Üzenet Harrisonnak:Bárcsak kevésbé hasonlított volna a tiéd Han Solo stílusához. Akkor ez talán jó is lehetett volna. 

A köztük lévő kaland megmutatja,hogy sajnos nincs minden történetnek Happy Endingje. És így, annyi év után is, mégis tudják az emberek tisztelni és becsülni a másikat. Olyan ritka és különleges, mégis bonyolult kapcsolat volt az övék. Szomorú, mégis valamilyen furcsa módon szép,talán azért mert beteljesületlen.

"Szóval, ha van is még idő arra,hogy Carrisonék együtt öregedjenek meg, az az ajtó lassan, de biztosan bezáródik. Ha még újra össze akarunk jönni,akkor eléggé igyekeznünk kell. Márpedig újra összejönni valakivel,akivel nem is igazán voltunk együtt,finoman szólva is eléggé bonyolult.De abszolút megéri a fáradtságot. Vagy nem. Valószínűleg meg fogom bánni,hogy ezt megírom,de ha most erős késztetést éreztek,hogy rám üvöltsetek, legyetek szívesek, és ne tegyétek.Időnként eléggé elfog magamtól is a bűntudat. Nem nagyok a reményeim, és történetesen én sem vagyok az."-Carrie Fisher

Aztán a forgatás után, minden egy nagy bummal kezdődött. A film megjelenésével. Rajongók, interjúk, kamerák előtti élet. Carrienek ez is épp olyan bizonytalanságban telt, mint a forgatás. Csak egy fiatal lány volt, majdnem hogy még csak egy gyerek. Tökéletesen megértem,hogy még azt sem tudta kicsoda ő, máris valaki más lett: Leia hercegnő. Nem csoda hogy nem tudta ezt kezelni.

Majd a könyv átkapcsolódik a jelenbe. Milyen érzései voltak a könyv megírásának idejében. Az egész egyszerűen megható. Keser-édes.
A könyvet elolvasva Carrie arra késztetett hogy életemben először gondolkodjak el azon, mi lesz 40 év múlva, milyen érzés megöregedni. Milyen érzés megtapasztalni, hogy nincs az a dolog, ami 40 éve a minden volt.
Olvasás közben szinte nem volt olyan pillanat,hogy a szemem ne csillogott volna könnytől. Felnézek Carrie Fisherre, a jó és kevésbé becsülendő dolgaival együtt, ez a nő történelem számomra és nem csak egy szereplője a Star Warsnak, hanem egyenesen a Star Wars anyja.
A könyv rettenetesen megrázott,hiszen Carrie a gondolataiba enged betekintést, a 40 évvel ezelőttiekbe és a mostaniakba.Nem tudom félre tenni az érzést, mely arra akar rávezetni, hogy Carrie talán valahol mélyen érezte, hogy ez lesz az utolsó könyve, hiszen az egésznek annyira lezáró hangulata van.
  Kendőzetlenül elénk tárja a valóságot, és ettől csak még jobban szeretem.

Most,hogy szeretett hercegnőnk pont egy éve halott, pont most tudtam csak felfogni,hogy ez valós. Tényleg meghalt. De örökké a szívünkben marad és addig fog élni, amíg emlékezünk rá. Mert "senki sem tűnik el nyomtalanul".

Valaki más

Mai napig látom magam előtt,hogyan néztél rá. Mintha ő lenne az első, egyetlen és utolsó csoda ezen a világon. Arra is emlékszem,hányszor csinált belőled bolondot, hogy én ekkor mindig ott voltam
melletted. Emlékszem hányszor gondoltam, hogy sokkal jobban tudlak szeretni nála.
Sokáig szerettem volna elmagyarázni neked, miket is érzek irántad, csak nem tudtam hogyan fogjak hozzá. Olyan nehéz beszélni valamiről,ami az embernek mindent jelent. Beszélni arról az egyetlen dologról, ami megsebezheti.A legnagyobb kincsről, a legféltettebb álmáról, arról az emberről akit szeret.
Nem azért mert ez mostanában nagy divat, hogy az emberek hangosan a világnak kiabálják mennyire szerelmesek. Hanem azért, mert az érzelmeim lassan túlnőnek rajtam és majd kibuggyannak belőlem és nem vagy itt, hogy adhassak neked kicsit,hogy egy picikét megszabaduljak az irántad érzett szeretetem súlyától.
Végül arra jutottam,hogy képtelen lennék elmesélni neked ezeket, mert olyan rég bennem vannak,hogy azt sem tudom hol kezdődnek. De mára rájöttem, muszáj valahogy kiadnom magamból a szavakat, melyek akkor jönnek, ha rád gondolok.


Bárcsak láttad volna magadat kívülről mikor őt figyelted. Akkor pontosan tudnád,hogy amikor rád
nézek, ugyanaz a csillogás fénylik a szememben, mint egykor neked. Én legalábbis azt hiszem, pontosan ugyanúgy nézek rád, ahogyan anno Te Ő rá.

Kedvesem, mondd meg, miért mindig abba szeretünk bele, aki csak játszik velünk? Miért teszünk meg mindent valakiért, akinek még ez sem elég? Tudom a Hold is beleszeret a Napba, hiszen nem találna még ragyogóbb alanyt az univerzumba, aki megérdemelné a szeretetét, de jó ez így a Holdnak? Mondd meg, jó ez így nekünk?
Úgy gondolom nem. De ha szeretünk valakit, az egész világot neki adnánk egy mosolyért cserébe. Akkor is, ha a világ meghódítása közben kezünk, lábunk törik, vagy mi magunk semmisülünk meg. Ez a szeretet, mikor teljes egészében a másik kezébe adod mindened és csak remélni mered,hogy örökké tart az a mosoly és, hogy nem fogja Ő maga megsemmisíteni azt, ami Te vagy.

Egy nap majd megtörténik, valószínüleg nem ma és nem holnap, de egyszer majd beleszeretsz valakibe. Valakibe, aki nem én leszek.

Mégis, hogy a manóba engedjem el a kezed mikor az olyan sokat adott? Szenvedek, mert nem vagy az enyém, de nem szenvedek eléggé ahhoz, hogy azt mondjam „isten veled”. Mikor sokallok be eléggé ahhoz, hogy kezed szorítása kolonc legyen, az egyre halványuló múlt, amikor hozzátartozik ahhoz, aki vagyok. Annyi ideig megérte érted szenvednem. Miért adjam fel pont most? Mi van ha egy lépéssel a cél előtt esek össze, zokogva és magányosan, te pedig semmit nem értve átkocogsz a győzelmi csíkon és elhiszed, hogy nyertél.

Vajon éreznéd: valójában vesztettél? Engem. Mert túl önzőn és mohón rohantál remélve, hogy a tiéd lesz minden. Holott mindened megvolt, ott volt melletted, próbálta beérni száguldozó kis világodat, támogatott és biztatott, de belefáradt. Belefáradtam. Vajon ki lesz az, aki összekapar? Visszajössz értem és bekocogunk együtt a célba? Vagy mellém ugrik valaki más, felkapar és tovább indít, hogy aztán én rohanjak önzőn és mohón, míg ő csendben támogat.

Egyszer tényleg megtörténik,hogy majd valaki más mellett látlak. Boldog leszel, és én is mert szeretem ha örülsz. Talán önző vagyok, ha azt mondom nehéz lesz mosolyogva rád nézni, tudva, hogy a kis csillogás a szemedben már nem miattam van.
Mert pontosan tudom, mennyire hálás voltál mikor ketten kóboroltunk a hűvös, nyári hajnalon, mikor nem volt senkim csak Te, neked pedig csak Én. A könnyeimet erősen visszatartva, hősiesen nyelem majd le a hatalmas gombócot, ami azóta ott van, valahol a torkomban, mióta először hajoltál olyan közel, hogy a nyakamon éreztem szapora lélegzetedet, és mellkasommal számoltam szíved heves táncát, a közelségem válaszaként. Kéz a kézben sétáltunk, míg túl hamar el nem fáradtunk az alkohol kellemes, bódító, hatásaként, hogy aztán tökéletesen összegabalyodva pihenjünk meg egy édes, kis réten,valahol a város peremén, a harmatos, zöld gyepen,hogy együtt nézzük végig, ahogy a Csillagok engedik a felkelő Napot tündökölni.
És majd talán pont ugyanezekkel az emlékekkel nyeled te is le a saját kis gombócodat, mikor majd már nem a te kezedet fogom és nem veled csodálom a Napfelkeltét, hanem valaki mással. És így maradunk teljesen szomorúan boldogok, az emlékek sűrű ködében, valaki más kezét fogva.

(2017.11.9.)

További Írásaim